...annak lesz új, saját, szülinapi gitárja :) Üdvözöllek a családban, bébim! Gyönyörű vagy!!

Cort AC 100 Deluxe OP

Beszéljünk kicsit a kihívásokról! Vannak, akiknek kedvüket szegik az eléjük sodródó akadályok, vannak, akiknek növelik a stresszszintjét és vannak olyanok is, akik kifejezetten élvezik és motiválja őket, ha nehezített pályán kell haladniuk a hétköznapokban. Meg vannak az olyan őrültek, mint én, akiket néha elkap a gépszíj és rögtön a nyakukba vállalnak fél tucat kihívást, aztán csodálkoznak, ha két nap után megbukott a dolog. Viszont mindig talpra állnak és újra nekifutnak annak a kerítésnek. Ezúttal már bölcsebben és megfontoltabban? Nos, nem, sokkal inkább leutánozva a korábbi kudarcukat, még nagyobb elszántsággal, az előző huszonhárom hibájukból sem tanulva. Yep, that's me, I'm that idiot. Imádom a kihívásokat, főleg, ha tematikus a kihívás, úgyhogy be is vállaltam párat. Jobb oldalon lent láthattok egy 30 napos zenei kihívást, amit biztosan nem fogok napról napra becsületesen vezetni, úgyhogy lehet, a harminc nap nálam fél év alatt telik majd le... De egyszer el fogok jutni a végére! Alá pedig egy 21 napos édesség-stop kihívást tettem, amit igazából a telefonomon lévő alkalmazás vezet, de ha nem felejtem el, majd itt is folyamatosan frissítem, hol tartok éppen benne. Mint tudjátok (azt hiszem, a bemutatkozásomhoz írtam, vagy ide valahova? Ó, demencia, te drága!), nagyon szeretnék lefogyni már bő húsz éve. A legújabb, kudarcra ítélt kísérletem pont a napokban indult - tudom, tudom, pozitívabban kéne hozzáállni, de ismerem magam. Viszont, még ha nem is hiszek benne, hogy sikerül, akkor is teljes fejjel nekimegyek az előttem álló kihívásnak. Ki tudja, talán egyszer pont áttöröm a falat :)

Letöltöttem a Yazio nevezetű alkalmazást, hogy segítsen nekem a fogyásban, mert a kalóriabázissal eddig mindig befuccsoltam és azt reméltem, egy új app talán segít. Hogy egy kis érzelmi zsarolást is belevigyek, rögtön elő is fizettem a pro verzióra, egy évre előre, tehát már pénzem is van benne, szégyen lenne itt elbukni. A Yazio appon vannak különböző kihívások. Amit elsőként elkezdtem, az egy (legalább) 21 napos édesség stop kihívás, vagyis mindenféle édesség tabu addig, ameddig tartani bírom. A kihívást a huszonegyedik nap elérésével teljesítem, de tovább is lehet csinálni. Na már most ismerem magam, meg rengeteget olvastam már fogyás és egészséges életmód témában, és teljesen, száz százalékosan kizárni valamit az életedből és az étrendedből hülyeség és nem is egészséges. Pozitív gondolkodás ide vagy oda, már most borítékolom, hogy nem fogok kibírni 21 napot az édesség bármilyen formája nélkül. Egész biztosan lesznek csalónapok, főleg már most hétvégén, amikor anyának és sógornőmnek is születésnapja lesz. Az elhivatottabbak ilyenkor biztos visszautasítanák a tortát, megacéloznák a gyomrukat és tartanák magukat a kihíváshoz, és minden tiszteletem azé, aki erre képes. Én nem vagyok. Húsz év kudarcaival a hátam mögött arra rájöttem, hogy feleslegesen áltatom magam. Nem fogok minden reggel 5-kor kelni, elmenni futni, egész nap salátán és csirkén élni és konditerembe járni, ahogyan az édességektől sem fogok tudni búcsút mondani teljesen. Igenis lesznek csalónapjaim, és ez teljesen rendben van, ettől még vannak olyan dolgok, amikre én is képes lehetek. Ami nincs rendben, az az, ha meg sem próbálom, ha hagyom, hogy úgy éljek tovább, hogy amint megkívánok valamit, már rögtön meg is kapom és ezáltal minden egyes nap csalónap az életemben. Többször leálltam már teljesen a csokiról. Épp nem volt itthon hetekig, és utána egyáltalán nem kívántam. Ugyanez a cukros üdítőkkel, amiket gyerekként literszámra ittam, aztán egy időben valahogy kimaradt, és azóta egy pohárnál több nem esik jól. Ettől még néha megiszom egy pohárral. Ha ezt el tudom érni az édességgel, hogy nem az lesz a napi kalóriabevitelem 80%-a, hogy magamba tömök egy tepsinyi süteményt, hanem csak heti egyszer-kétszer jutok odáig igazán visszafogott mennyiségben, nekem az máris győzelem. Ezért megéri.

1 nap, 2 óra és 38 perc telt el az appom szerint, mióta elkezdtem, de máris eladnám a szomszéd gyereket egy szelet sütiért. Anyuval nemsokára boltba megyünk, ha már a második nap nem bírom ki, hogy ne vegyek nasit, akkor igazán szégyellhetem magam, úgyhogy drukkoljatok! Ma egyébként betegeskedem, nem vagyok túl jól, sem a gyomrom, sem a fejem, sem a közérzetem. Lehet, az elmúlt napok stressze ráhúzódott megint az egészségemre, vagy összeszedtem valami vírust... Well, legalább haladok a Netflix sorozatokkal :)

A címről pedig: I'm still standing. Aki szerint van ennél pörgősebb verzió, az hazudik! :P

Kikerült kettő darab szavazás, az egyik bal oldalra, a másik jobbra. Mindkettő esetében roppant fontos kérdésekben szeretném kikérni az őszinte és kendőzetlen véleményét a kedves errejáróknak :) Körülbelül egy hétig hagyom kint mindkettőt, aztán lezárom őket, az eredményt pedig leközlöm egy blogbejegyzésben, majd kikerül ismételten kettő új kérdés, hasonlóan fontos és megosztó témákban. Ez az apró újítás megint csak azért van, hogy két kattintás erejére legalább ti is szórakozzatok picit, míg erre jártok.

Természetesen az eredmény nem azt fogja eldönteni, kinek van igaza, mert ízlésről sosem vitatkozunk. Én pl. szeretem a pizzán az ananászt, de ettől még nem jelenthetem ki általánosítva, hogy az úgy finom és igenis hülye, akinek nem ízlik. Inkább csak egy közvéleménykutatásnak szánom, hogy a gportalon kóborlók közül ki hogy van vele.

Ha van bármi ötletetek, milyen kérdést tegyek fel legközelebb, írjátok meg nekem hozzászólásban, chatben, bárhol! :)

Annyira jó volt a karanténes-távoktatós időszak után-alatt arra hivatkozni, hogy csak a hétvégék borzasztóak itthon, a hétköznapokat pedig semmire sem cserélném el... De ez egy ideje már nincs így. A napok teljesen összemosódtak, teljesen mindegy, hogy milyen nap van, általában szörnyű az egész. Valamit biztos rosszul csinálok, mert az emberek mostanság állandóan veszekednek velem. Vagy én bántom meg őket, vagy ők engem, vagy kölcsönösen megharagszunk egymásra - akár jogosan, akár jogtalanul - valami apró hülyeség miatt. A leginkább problémamentes kapcsolatom jelenleg az egyik legközelebbi barátnőmmel van, aki simán tojik a fejemre és hanyagol. Yay?

Szerettem volna arra fogni, hogy a csillagok állnak hülyén és emiatt kergültek meg az emberek, de egy ideje már tart ez az időszak, ezért úgy sejtem, velem lehet valami gond. Néha elbizonytalanodom, hogy ha ennyi ismerősömnek problémája van velem, akkor nem az x emberrel lehet gond, hanem nyilván ezzel az eggyel - velem, még ha nem is érzem úgy, hogy bármit is tettem volna. Változott bennem valami? Próbálok kiállni magamért és nem lenyelni minden apró végtermékdarabkát, amit elém hánynak. Most vagy rosszul csinálom és átestem a ló túloldalára, ezért haragszik rám mindenki, vagy tényleg annyira elnyomásban éltem a saját környezetem által, hogy most, hogy lázadoznék, nem bírják feldolgozni és próbálnak visszaszorítani az önkényuralmuk alá. Fogalmam sincs, melyik lehet az, mindenesetre egy élmény mostanság a bőrömben lenni. Például hétvégén egyik reggel anyával veszekedtem, percekkel később összekaptunk az egyik legjobb barátnőmmel, és utána rám jött egy pánikroham... Nagyon ritkán vannak pánikrohamaim szerencsére, de attól még nem örülök neki, hogy egyáltalán vannak és pont a szeretteim miatt jönnek elő.

Úgyhogy mostanság valahogy nincs ingerem csodás fajunk képviselőihez, ami jól jön, ha az ember éppen kinyitott egy interaktívnak tervezett blogot :D De ígérem, csak azért, mert most mélyrepülést tartok, nem fogom hagyni kihalni a blogot. Egy hónapra bannermentesítettem, úgyhogy kötelességem legalább egy hónapig írni!

Azért történtek ám jó dolgok is a hétvégén. Érdekes módon pont a problémáim többségét generáló bátyám mentette meg a szombat estémet. A gitár, amin tanulok, van vagy tíz éves, ha nem több, egyszer régen a születésnapomra kaptam a Tescoból, egy tízes volt azt hiszem. Sejthető, hogy nincs valami jó állapotban és nem is valami jó minőségű (bátyám egyszerűbben írta körbe: nagy szar), úgyhogy amikor eldöntöttem nyár elején, hogy meg akarok tanulni gitározni, kitaláltam, hogy a születésnapomra egy új gitárt kérek majd. A születésnapom július végén van, így volt időm alaposan átgondolni, tényleg meg akarok-e tanulni gitározni, és nem dobok ki hirtelen felindulásból nagyobb összegeket a hangszerre. Bátyám a héten, ha minden jól megy, el is kísér az itteni hangszerboltba. Kinéztem két gitárt, amivel boldog lennék, aztán ha mégsem tetszenek az itteniek, majd felmegyünk Pestre. No, de ott tartottam, hogy szombaton bátyámék itt voltak, nyúzta kicsit a gitáromat és megint megállapította, hogy egy fos az egész (ráadásul 3/4-es, tehát gyerekméret), aztán elmentek, én meg este fetrengtem az ágyamon a mostanában megszokott, nulla életkedvemmel és azon töprengtem, netflixezésbe fojtsam-e a bánatom vagy megpróbáljak az internet közelébe menni és emberekkel érintkezni (fujj), mikor váratlanul megjelent anya, kezében egy gitárral, miszerint bátyám küldi egy napra kölcsönbe. Annyira meglepődtem! Bátyám, minden testvéri elfogultsággal és elfogulatlansággal kijelentve, egy méretes, önző pénisz mostanában, de ez a gesztus tőle olyan jól esett! És ahogy megpróbáltam lepengetni egy akkordot, ami a saját gitáromon eddig sosem sikerült, itt meg elsőre... És olyan szépen szólt! Basszus, bepillangóztam, ahogy a gitárján pengettem! Szó szerint szerelembe estem. Nem tudtam, hogy ennyi minden múlik magán a gitáron, és hogy ennyit számít, ha egy normális van az ember kezében. Alig várom, hogy megvegyük a sajátomat!

Szintén apró pozitívum, de nekem az egész világot jelentette, hogy kísérletezgetek mostanság brownie receptekkel, és ez volt a második próbálkozásom múlt héten. Puncsos puding került a tetejére és banán. Igazán nagy reményeket fűztem hozzá, mert végre a puding is édes lett, a tészta sem száradt ki, szóval megkóstoltam és... Mehh. Teljesen elkenődtem. Meg sem ütötte az elvárásaimat. Ehhez képest itt volt hétvégén a kisebbik unokaöcsim (két éves), és mikor bátyámat megkínáltam sütivel, nyilván jött és rárepült, hogy mi az. És falta! Annyira ízlett neki, egy csomót benyomott belőle. Ha egy gyereknek ízlik, amit készítettél, szerintem annál nagyobb dicséret nincs és nem is kell.

Annyira tehát nem reménytelen a helyzet, történnek apró, jó dolgok, amikbe kapaszkodhatok, de ez az év elég gyatra idáig. Fogalmam sincs, mikor fog lemerülni az optimizmus-tartalékom és mikor fogok teljesen kiégni. Attól azonban nem félek, hogy teljesen egyedül maradnék, mert én mindig ott leszek magamnak, ez bármilyen nyálasan is hangzik. Nem nyálasabb mondjuk, mint a címet ihlető gyöngyszem: hallgasd meg itt!

Hihetetlen, hogy körülbelül 2003-2004 óta része az életemnek a gportal. Itt nőttem fel, egészen konkrétan, és még mindig itt vagyok. Visszanézve a régi honlapjaimat simán meg tudom húzni a vonalat egy-egy korszakom között. Dollneveldés, lovas, animés, szerepjátékos, rajzos-alkotós-személyes, filmes, japános... És most újra itt vagyok. Kénytelen vagyok újra és újra visszatérni, egyszerűen szükségem van arra, amit a gportal, bármennyire is megküzdünk néha egymással, nyújtani tud.

És hogy ne csak egy "sziasztok, Dóri vagyok, huszonhét éves, blogger"-féle bejegyzés álljon itt, szeretnék mesélni nektek a tudatalattimról. Tudjátok, az az unalomig használt közhely, hogy másokat átverhetsz, de saját magadat soha, szerintem nem teljesen igaz. Elég profin tudok manipulálni másokat, ha a szükség úgy hozza, és igen, saját magamat is. Tökéletesen meg tudom téveszteni és félrevezetni magam, aztán utólag csak pislogok, hogy ezt mégis hogy sikerült. Mikor "véletlenül" elfelejtek dolgokat, mármint nem csak kamuzok, hanem tényleg kimegy a fejemből valami teljesen evidens kötelesség (pedig soha nem szoktam semmi fontosat elfelejteni), blokkolja az agyam, meg ilyen apróságok. Tehát igenis hazudhatunk önmagunknak, pont olyan könnyen, mint másoknak. De abban a közhelynek igaza van, hogy a tudatalattinkat sosem csaphatjuk be, és számomra ezt remekül tükrözik az álmok.

Álmomban mindig visszatérnek a napközben elfojtott, félretett gondolatok. Szerencsére elég könnyű olvasni az álmaimból, legtöbbször teljesen egyértelmű, mit is akar sugallni a tudatalattim. Ma például megint vele álmodtam annak előjeleként, hogy az elfojtott érzéseim a viszonzatlan szerelmem iránt kezdenek a felszínre törni. És borzasztó volt. Nem csak a rémálmok szörnyűek, sőt, nem is igazán a rémálmokkal van a baj, mert azokból felébredni megkönnyebbülés. Viszont ha valami nagyon jót álmodsz, ha valóra válnak a kívánságaid, a vágyaid, miközben alszol, aztán felriadva szembesülsz vele, hogy semmit sem haladtál előre, ugyanott toporogsz a problémáidban, és az a szelet boldogság, amibe belekóstolhattál, semmivé foszlik... Az az igazán kegyetlen, nem a rémálmok.

Na mindegy, csak úgy eszembe jutott és gondoltam, megjegyzem, mennyire makacs tud lenni a tudatalattink. Az enyém, legalábbis. Nappal hazudhatok magamnak, mantrázhatom, hogy a legkevésbé sem érdekel, hogy kihez készül férjhez menni, meg hogyan romantikáznak, meg hogy sosem fog viszont szeretni... De amint elalszom és kettesben maradok az elmém lecsupaszított magjával, rögtön kiderül a fájdalmas igazság.

Nem tudom, mennyire állja meg ez kezdő bejegyzésként a helyét, de majd igyekszem belerázódni ebbe a blogolós témába :) Hamarosan beindulnak körülöttem az események, akkor legalább a saját lelki drámámon túl lesz miről írnom. Úgyhogy, ha erre jártok, hagyjatok itt bal oldalt egy pokémont, meg esetleg egy kommentet valahol, örülök bárminek :)