Annyira jó volt a karanténes-távoktatós időszak után-alatt arra hivatkozni, hogy csak a hétvégék borzasztóak itthon, a hétköznapokat pedig semmire sem cserélném el... De ez egy ideje már nincs így. A napok teljesen összemosódtak, teljesen mindegy, hogy milyen nap van, általában szörnyű az egész. Valamit biztos rosszul csinálok, mert az emberek mostanság állandóan veszekednek velem. Vagy én bántom meg őket, vagy ők engem, vagy kölcsönösen megharagszunk egymásra - akár jogosan, akár jogtalanul - valami apró hülyeség miatt. A leginkább problémamentes kapcsolatom jelenleg az egyik legközelebbi barátnőmmel van, aki simán tojik a fejemre és hanyagol. Yay?

Szerettem volna arra fogni, hogy a csillagok állnak hülyén és emiatt kergültek meg az emberek, de egy ideje már tart ez az időszak, ezért úgy sejtem, velem lehet valami gond. Néha elbizonytalanodom, hogy ha ennyi ismerősömnek problémája van velem, akkor nem az x emberrel lehet gond, hanem nyilván ezzel az eggyel - velem, még ha nem is érzem úgy, hogy bármit is tettem volna. Változott bennem valami? Próbálok kiállni magamért és nem lenyelni minden apró végtermékdarabkát, amit elém hánynak. Most vagy rosszul csinálom és átestem a ló túloldalára, ezért haragszik rám mindenki, vagy tényleg annyira elnyomásban éltem a saját környezetem által, hogy most, hogy lázadoznék, nem bírják feldolgozni és próbálnak visszaszorítani az önkényuralmuk alá. Fogalmam sincs, melyik lehet az, mindenesetre egy élmény mostanság a bőrömben lenni. Például hétvégén egyik reggel anyával veszekedtem, percekkel később összekaptunk az egyik legjobb barátnőmmel, és utána rám jött egy pánikroham... Nagyon ritkán vannak pánikrohamaim szerencsére, de attól még nem örülök neki, hogy egyáltalán vannak és pont a szeretteim miatt jönnek elő.

Úgyhogy mostanság valahogy nincs ingerem csodás fajunk képviselőihez, ami jól jön, ha az ember éppen kinyitott egy interaktívnak tervezett blogot :D De ígérem, csak azért, mert most mélyrepülést tartok, nem fogom hagyni kihalni a blogot. Egy hónapra bannermentesítettem, úgyhogy kötelességem legalább egy hónapig írni!

Azért történtek ám jó dolgok is a hétvégén. Érdekes módon pont a problémáim többségét generáló bátyám mentette meg a szombat estémet. A gitár, amin tanulok, van vagy tíz éves, ha nem több, egyszer régen a születésnapomra kaptam a Tescoból, egy tízes volt azt hiszem. Sejthető, hogy nincs valami jó állapotban és nem is valami jó minőségű (bátyám egyszerűbben írta körbe: nagy szar), úgyhogy amikor eldöntöttem nyár elején, hogy meg akarok tanulni gitározni, kitaláltam, hogy a születésnapomra egy új gitárt kérek majd. A születésnapom július végén van, így volt időm alaposan átgondolni, tényleg meg akarok-e tanulni gitározni, és nem dobok ki hirtelen felindulásból nagyobb összegeket a hangszerre. Bátyám a héten, ha minden jól megy, el is kísér az itteni hangszerboltba. Kinéztem két gitárt, amivel boldog lennék, aztán ha mégsem tetszenek az itteniek, majd felmegyünk Pestre. No, de ott tartottam, hogy szombaton bátyámék itt voltak, nyúzta kicsit a gitáromat és megint megállapította, hogy egy fos az egész (ráadásul 3/4-es, tehát gyerekméret), aztán elmentek, én meg este fetrengtem az ágyamon a mostanában megszokott, nulla életkedvemmel és azon töprengtem, netflixezésbe fojtsam-e a bánatom vagy megpróbáljak az internet közelébe menni és emberekkel érintkezni (fujj), mikor váratlanul megjelent anya, kezében egy gitárral, miszerint bátyám küldi egy napra kölcsönbe. Annyira meglepődtem! Bátyám, minden testvéri elfogultsággal és elfogulatlansággal kijelentve, egy méretes, önző pénisz mostanában, de ez a gesztus tőle olyan jól esett! És ahogy megpróbáltam lepengetni egy akkordot, ami a saját gitáromon eddig sosem sikerült, itt meg elsőre... És olyan szépen szólt! Basszus, bepillangóztam, ahogy a gitárján pengettem! Szó szerint szerelembe estem. Nem tudtam, hogy ennyi minden múlik magán a gitáron, és hogy ennyit számít, ha egy normális van az ember kezében. Alig várom, hogy megvegyük a sajátomat!

Szintén apró pozitívum, de nekem az egész világot jelentette, hogy kísérletezgetek mostanság brownie receptekkel, és ez volt a második próbálkozásom múlt héten. Puncsos puding került a tetejére és banán. Igazán nagy reményeket fűztem hozzá, mert végre a puding is édes lett, a tészta sem száradt ki, szóval megkóstoltam és... Mehh. Teljesen elkenődtem. Meg sem ütötte az elvárásaimat. Ehhez képest itt volt hétvégén a kisebbik unokaöcsim (két éves), és mikor bátyámat megkínáltam sütivel, nyilván jött és rárepült, hogy mi az. És falta! Annyira ízlett neki, egy csomót benyomott belőle. Ha egy gyereknek ízlik, amit készítettél, szerintem annál nagyobb dicséret nincs és nem is kell.

Annyira tehát nem reménytelen a helyzet, történnek apró, jó dolgok, amikbe kapaszkodhatok, de ez az év elég gyatra idáig. Fogalmam sincs, mikor fog lemerülni az optimizmus-tartalékom és mikor fogok teljesen kiégni. Attól azonban nem félek, hogy teljesen egyedül maradnék, mert én mindig ott leszek magamnak, ez bármilyen nyálasan is hangzik. Nem nyálasabb mondjuk, mint a címet ihlető gyöngyszem: hallgasd meg itt!